Egy
vígjátékíró reformja
Carlo Goldoni Emlékezéseiből
"Nos, uram, hogy tetszett a darab? - kérdezte az igazgató. - Ilyen
felháborító szennyműre még csak nem is számítottam - feleltem. - Sajnos,
uram - válaszolta -, nem ismeri a színészeket. Nincs az a társulat,
amely a kassza miatt ne folyamodna időnként ilyen, színházi zsargonban
una arostitának, azaz ripacskodásnak nevezett fogáshoz. - Szó szerint
mit jelent ez? - kérdeztem. - Nos, ez lombardul minchionada, azaz kelepce.
A színészek hozzászoktak, a közönség beletörődött; nem mindenki kényes
az ilyesmire, s amíg valaki meg nem újítja a színházat, az efféle tréfák
virulni fognak."
"Szinte
hallom: egy író legyen szabad, vesse meg a szolgaságot, és különösen
a szükséget. Nos, ha egy szerző jómódú, nincs egy szavam sem. Olaszországban
a legdrágább színházjegy sem több egy paolónál. Igaz, a páholyközönség,
amikor elfoglalja a helyét, még egyszer kifizeti ezt az összeget, de
a páholy a színház tulajdonosáé, s bevétele oly csekély, hogy a szerzőnek
nem érdemes törnie magát utána. Franciaországban a tehetséges embernek
nem ez az egyetlen pénzforrása: ott vannak az udvari jutalmak, ellátmányok,
királyi adományok. Olaszországban semmi hasonló nincs. Talán ezért is
uralkodik el a tunyaság, a restség azokon, akik szellemi alkotó munkára
a leginkább alkalmasak lennének."
"Most,
gondoltam, ebben a társulatban jól érzem magam, itt szabadjára ereszthetem
képzeletemet; elég régi témát dolgoztam föl, most alkotni kell, teremteni.
Ezektől a színészektől sok várható, de ha az ember kellőképp akarja
kiaknázni tehetségüket, előbb tanulmányozni kell őket; mindegyik önálló
jellem, ha a szerző olyan jellem alakítását bízza rájuk, amely hasonlít
az övékére, szinte biztos a siker. Rajta, folytattam gondolataimat,
itt az idő, talán megkísérelhetem a színház rég tervezett megújítását.
Nem újíthattam meg mindent egyszerre, ezzel csak magam ellen bőszítettem
volna a nemzeti vígjáték híveit; a kedvező alkalmas pillanatra vártam,
hogy heves, frontális támadást indíthassak ellenük."
"Amint Bolognába értem, betértem egy kávéházba. Nemsokára besiet egy helybéli úr, odafordul az egyik asztalhoz: Hallották a hírt? - Kérdik, hogy mit. - Megjött Goldoni! - Bánom is én - jelenti ki az egyik. - A másik: - Mi közünk hozzá? - Ezt a jó firmát! - kiáltja az első. - Goldoni szerezte azokat a szép vígjátékokat! - Valaki, aki eddig nem beszélt, hirtelen megszólal: - o, nagyszerű, igazán nagyszerű szerző! Eltüntette az álarcokat, tönkretette a vígjátékot...! - Ekkor toppant be Fiume doktor, átölelt, és azt mondta: Hozta isten, drága Goldoni barátom! - Erre az egy kivételével, aki megvédett, az úriemberek csendben elpályáztak."
"Hazamentem, egész éjszaka nem hunytam le a szemem, töprengtem, hogyan állhatnék bosszút a rosszmájúakon. Végre megtaláltam a módját, s hajnalban írni kezdtem egy ötfelvonásost, Polgárok bálja címmel. Fogadjanak el egy jó tanácsot, kollégáim: a közönségen csak egyféleképp lehet bosszút állni. Kényszeríteni kell, hogy megtapsoljon bennünket."
(Goldoni
Emlékezéseim c. könyvéből)
