Kudarc vagy győzelem

Klagenfurt Ironman (3800 úszás, 180 km kerékpár, 42 km futás)

Ráfordulok a célegyenesre. A fekete csendben hirtelen fáklyafény lobban, dobszó és ütemes zene hallatszik. Nemzetiszínű zászlót borít rám a fiam, a lányom „hajrá anya” táblával jön mellettem. Messziről hallom a nevem, mintha egy valóságsó sztárja érkezne vagy a győztes hadvezéreket köszöntötték így?
A kordonon kívülről kezek nyúlnak felém, belecsapok. Eufória.
I don’t believe it ― mondtam tízperccel ezelőtt egy osztrák fiúnak a parkban, akivel együtt gyalogoltam a cél felé.

Hajnali fél négy. Mobiltelefon zenél, óra csörren, nem szeretném lekésni a rajtot.
A tó fölött köd pereg, de tisztának tűnik az ég. Meleget ígérnek mára, két napja szakadt az eső. Bizakodunk. A szomszéd apartman is fény gyullad, készülődés zaja szűrődik ki. Ők még vackolódnak, amikor mi már indulunk. Száz méterre a háztól visszafordulunk a neoprénért. Csak nyugi, mondom magamnak.

Nyelvóra kezdőknek és haladóknak, a depó előtt kis kavalkád. Kerékpárgumit kell fújnom, vajon mennyi legyen? Kilenc bár-ra nyomom, és tanácstalanul mosolygok a mellettem pakolászó, kerékpárját igazgató francia fiúra. Magyar sport és sorstárs kíván jó reggelt, majd nyolc bár-ra leengedi a kerekemet. (Még szerencse, hogy van itt valaki, aki ért hozzá, könyvelem el magamban és égi jelnek tekintem a jelenlétét.)
Vadkacsák hápognak a tó mellett, csúfos nevetésnek hallatszik a hangjuk.

Özönlik a nép strandra, az órámra nézek, most ébredhetnek a gyerekek. Két órán belül az út mellett találkozunk a bringapályán ― gondolom. Addigra megreggeliznek és reménykedem, hogy fogat és fület is mosnak.
(Szállásunk a pályától 100 méterre van, a verseny miatt lezárták az utat, ezért, hogy ne kelljen a három csemetét hajnalban ébreszteni, barátainkra bízzuk őket. Megbeszéljük, hogy a bringa közben szurkolnak, majd amint feloldják az útzárat lejönnek a városba a futásra. Tudom, jó kezekben vannak, emiatt nem kell izgulnom.)

Homokos a Wörthi-tó strandja, kétezer versenyző és még több néző, önkéntes, sajtós, rendező próbál elhelyezkedni. Neoprén a testre, sapka a fejre, szemüveg a helyére kerül, csók a szájra és már a kordonon belül vagyok.
Tökéletes magány. Good luck, mondja mellettem egy pirossapkás. Neked is, gondolom, de hang nem jön ki a torkomon, száraz a szám. 124 a pulzusom, talán a szomszédom is hallja, ahogy ver a szívem. Mosolygós fejeket rajzolok a homokba, ezzel nyugtatom magam.
Zene, köszöntő, és az Ironman versenyeken elmaradhatatlan Miatyánk. Legyen meg a Te akaratod, mormolom magamban a többiekkel, és most megértem mit jelent.

Mint egy halraj ― látszik később a légifelvételeken ― vágunk neki a távnak. Szorít a neoprén, fojtogat a nyaka, érzem, magas a pulzusom. Próbálom visszafogni a tempót, de nem megy. Ha lábvízen akarok úszni, tartanom kell. Ezer méter után belémvillan, gond lesz a maratonon. Elhessentem a gondolatot, tempózom tovább. Kicsit megnyugszom. Hajó hullámot vet, nehezebb így az úszás. Majd elsimul a víz. Jobbkéz előre, áthúz, kiemel, balkéz, levegő, a távolban, reggeli fényben ragyognak a hegyek. Az utolsó nyolcszáz métert egy csatornában tesszük meg, férjem a partról kiabál. 1 óra 37 percnél jövök ki a vízből. Rosszabb mint tavaly, rosszat sejtek. Nyugi, mondom magamnak.

Negyed órát elmolyolok a depóban, átöltözök, vécére megyek. Akkor veszem észre, hogy két balkezes kesztyűt raktam el. Ráhúzom a jobb kezemre a balkezest, nem tudok mást tenni. Ma már a második szarvashiba, de nincs idő a morfondírozásra. A bringásfelsőm vadonatúj, két napja vettem az expon. Még tavasszal, azt álmodtam, hogy egy piros-fekete cuccban tekerek az ironmanen. Elfelejtettem az álmot, de itt megláttam egy árusnál, és ez az egy darab volt a méretemben. Nem volt olcsó, és amikor visszamentünk, még mindig ott várt rám. Vegyük meg, bólintott a férjem, ezen nem múlhat.

Tíz kilométernél állnak a gyerekeim a barátainkkal, integetnek, vidámak ők is, én is. 2 óra 45 perces köröket tervezek, titokban negyed órával rövidebbet. (három 60 kilométeres kört kell tenni körönként 414 m szinttel, benne egy 10 százalékos emelkedővel.) A kaptató „combos”, de meglepően jól megy. Lefele „zúzok”, de csak ésszel, korai lenne összetörni magam, még nincs vége a napnak. Közben hallom, ahogy a telefonomon SMS-ek érkeznek. Csak este nézem meg. „Talán éppen az emelkedőkkel küzdesz, gondoltam küldök egy kis energiát, hajrá veled vagyok” ― így szól az egyik. (Ma már bánom, hogy nem olvastam el napközben, talán erőt volna a futáshoz is. )
Két óra és huszonnyolc perc az első kör. Királyság, gondolom. Nem kérem az egyéni frissítőt, nyomom tovább, kajám, italom még van elég. Kicsit túl is méreteztem, háromnapi túrára elegendő lenne. Újra integetés a családnak, már ott sem vagyok. És a hetvenötödik kilométernél görcsölni kezd a hasam. Muszáj megállnom, gondolom, de nem találok elhagyatott partszakaszt. A sógorok, mindent rendezetten adnak elő. Már sírok, orvos kellene vagy valami gyógyszer, ezt így nem bírom ki. Lassan enyhül a fájdalom, majd később elmúlik.
A második emelkedő már nehezebb. A szurkolótábor az út két oldalán, mintha a Tour de France statisztái lennének. Magyar zászlót lebbent a szél a tömegben, odaintek, hahó Magyarország!
Kropkó tanácsa jut menet közben az eszembe, lefele pihenni, enni, és egy barátomé: nem áll le a láb, folyamatosan pörgetni. Amikor a pörgetés abbamarad, arra gondolok, mit mondana, ha itt lenne, magamban mosolygok és továbbpörgetek.
A fordítónál férjem vár: szuper vagy, kiabálja, tizennégy év házasság után.
Kettő óra negyvenöt percet mutat az óra a következő kör végén, remek, akár piknikezni is megállhatok az utolsóban. (10 óra 30 perc a starttól számított szintidő az úszásra és a kerékpárra.).
A futópályán találkozunk, intek a gyerekeknek vidáman.
Kilenc óra negyven percnél szállok le a bringáról, ötvennégynél megyek ki futni.
5 óra 6 percem van a magam által megszabott maratonra, a szintidőből pedig 7 óra 6
perc.

Forró, koranyári este. A tóparton békák kuruttyolnak, és újra vihognak a reggeli kacsák. Vajon ugyanazok vagy már tovább adták az üzenetet és az egész klagenfurti kacsapopuláció rajtunk röhög?
Az első kilométereken még nem aggódok, még biztos nem állt a lábam a futásra. Az ötödik kilométertől érzem, hogy valami nincs rendben, egyszerűen nem visznek a lábaim. A tizenharmadiknál számomra véget ér a verseny. Nem megy, minek erőlködjek. Minden lépés kínszenvedés, vízhólyag dörzsöli a lábam, fáj a fejem, hányingerem van. Végre a felénél a vagyok. Gyerünk tovább. Minden frissítőnél megállok, könyökig merülök az odakészített lavórba, kóla, víz, izoital csak futni ne kelljen. Mosolygok az ismerősökre, tudom, hogy van annyi időm, hogy szintidőn belül beérjek. Tulajdonképpen az izmaim nem fájnak, és ahogy enyhül a forróság már jobban vagyok. Gyerünk, még egy lépés és még egy. Már csak tíz kilométer. Lányom felajánlja, hogy fut velem. Nem, egyedül akarok lenni, nem akarok beszélgetni.
Pacsi a szembejövőknek, biztató szó azoknak akiket lehagyok, go, mondják akik egem hagynak le. Néhány sort beszélgetünk, soha többet Ironman, fogalmazzuk meg a nap mondását, de a célban már máshogy gondolom.
Tulajdonképpen itt ki is állhatnék ― jön az ötlet. Szedd össze magad, mondja egy másik hang bennem. Hány barát és ismerős gondol rád és szurkol neked, és te most cserbenhagynád őket, tanácskozom magammal. Na gyerünk, és már újra Klagenfurt főterén vagyok. Kólájukat kortyoló turisták tapsolnak. Egy kávéház kivetítőjén éppen a görög győztes gól ismétlését mutatják. Megállok, tapsolok én is (Portugáliának szurkoltam, nem baj Rui Costa, ez nem a mi napunk).
Kihalt a parti sétány. Szerelmespár andalog a nyári estén, motort húzat ki kettesben egy crazydriver. Az önkéntesek vidáman trécselnek a frissítőknél. Tapsolnak és biztatnak.

Meghallom a zeneszót, átsétálok a parkon. Családom csatlakozik hozzám, együtt kocogok a gyerekekkel. Olyan büszkék rám, most már örülök, hogy nem álltam ki. Átlépek a célkapun. Eszembe jut Székely Éva mondása. Sírni csak a győztesnek szabad. Mosolygok, nem sírok. Megölelem a családom, leplet borít rám egy segítő, elkísér a roskadozó asztalokig. Sült csirke, dinnye, muffin és ezer földi jó. Póló, érem, oklevél, kézfogás a többiekkel.
Befut az utolsó versenyző. Éjfélkor tűzijáték, közben egy könnycsepp legördül, majd követi a többi.

Sz. M. K.