Mindörökké maraton!

2002. szeptember 28. Szombat

Kétséges, hogy tudok-e utazni Budapestre a maratonra. Nagy szervezések és izgalom árán indultam el hazulról, szombat délután. Estére értem fel, öreg barátnőm, Gizus néni már várt. Finom vacsorát rittyentett a tiszteletemre, kicsit beszélgettünk, iszogattunk és irány az ágy! Reggel kemény napom lesz. Kár, hogy most sem érzem igazán jól magam, az influenza kerülget. Hajnalban leizzadtam. Bátor vagyok, hogy ilyen kevés edzéssel vállalom a maratont. De hát, ha olyan nagy szükségem van rá és olyan fontos nekem!

2002. szeptember 29. Vasárnap

Időben kelünk ― érdekes, nem izgulok. Végül is nincs mit kockáztatnom, így hát nem is veszthetek. Ezért bőségesen reggelizem, még kávét is iszom. (Pedig ez veszélyes művelet!) Gizi néni egy napra való élelmet pakol nekem. Atyavilág! A csomagom máris olyan nehéz, mintha egy hónapra jöttem volna. Puszi, puszi ― és indulok. Szeretek visszanézni és integetni. Így az utolsó képem a találkozásunkról mindig az, hogy mosolygunk és puszikat dobunk egymásnak. Ez már rituális szokás. Legalább négyszer visszanézek a kapuig, különben nem ér az egész.

Fél óra és a versenyközpontban vagyok. Felveszem a csomagom, visszamegyek a fürdőhöz öltözni. Lesem az ismerősöket, közben megismerek egy kedves Ironladyt, aki most versenyzett először Atádon. Beszélgetünk, közben azon tűnődöm, megismert-e vagy csak a véletlen műve, hogy hozzám szegődött.

Gyorsan repül az idő, már menni kell a starthelyre. Nagyok a parkban a távolságok a versenyközpont, a strandbeli öltözők és a rajthely között. Úgyhogy részemről ezzel megtörtént a bemelegítés. Ki tudja miért, de majd 3000 induló között alig látok ismerőst, pedig többször is végignézem a futók sorát.

Az izgalom kezd a tetőfokra hágni. Én még mindig valószínűtlenül nyugodt vagyok, mondhatni egykedvű. Na mindegy induljunk már! 5-6 percig ütemesen pereg a dob, tam-tam, tam-tam, a tömeg lüktetni kezd ―, én is ringatom magam. A sámánok is tudhatták, mivel kell extázisba hozni a bennszülötteket. Érzem, a dob ütemére jár kezem, lábam, egyre jobban átvéve a ritmust. Mint az ily, ha pattanásig feszül, olyan a hangulat. Eldördül a rajtpisztoly ― azt hittem ágyú, akkorát szólt -, és meglódult a tömeg. Először lassan, helyben topogva, majd lendületbe csapva futásnak eredt közel 3000 ember.

Én a négy és fél órás időhöz álltam, ennyire terveztem a mai napot. Rengetegen drukkoltak nekünk, többen, mint tavaly. Rám élénkítően hatott a taps, a biztatás. Igyekeztem magamból kihozni, amit lehet ― ilyen edzettségi állapotban. Megpróbáltam a legkisebb erőbedobással a leghatékonyabb lenni, rutinból futni. Szerintem sikerült, mert a maratoni távon nem kellett sehol sem gyalogolnom, és csak a frissítőknél álltam le annyi időre, hogy ne öntsem bele a cipőmbe az izotóniás italt. Szóval nagyszerű élmény volt és szinte elrepült a négy és fél óra, amit a pályán töltöttem.

Imádom nézni a futókat, a drukkolókat, a zenészeket, és egy percig sem unatkozom. Jól esett a célban a köszöntés, a taps, és az is, hogy a speaker rögtön vágta: íme itt jön egy ötszörös Ironlady. Kicsit eltűnődtem, honnan tudja ilyen gyorsan, hogy ki vagyok és milyen „minőségben” ― ja, jó a technika! Még jó, hogy szerény vagyok és szeretek megbújni a tömegben.

Kicsit pihiztem a célbaérkezőknek fenntartott területen, felvettem a befutó csomagomat, hagytam, hogy anyai gondoskodással belém tukmáljanak pár szem szőlőcukrot, meg egy pohár vizet. Magamban elköszöntem az ismerős és ismeretlen futótársaktól és siettem intézni a dolgaimat. Alig másfél órám maradt a vonatindulásig. Gyors fürdés, átöltözés és start a pályaudvarra. A vonatban kényelmesen elterültem, még az sem szegte kedvem, hogy csak a dohányzóba kaptam helyjegyet.

Mert a táskámban ott lapult a megérdemelt maratonos pólóm a befutó érmemmel, mely oly sokat jelent nekem -, no nem az anyaga miatt, hanem az élményekért, melyeket aközben éltem át, míg „érte” futottam.

Rózsavölgyi Hilda