Egy hosszú nap története


Rózsavölgyi Hilda ― ?

Részletek egy ötszörös (amatőr) Ironlady naplójából

Muszáj megírnom! Belső kényszer vezet. Azt szeretném, ha olvasnák embertársaim, hogy örüljenek és izguljanak velem együtt, hogy gondolatokat ébresszek bennük. Azt akarom, hogy a gyenge erőt kapjon, a hitetlen hitet, és az elhatározás ne a meddőség talajára hulljon. Ezért adom közre a naplómból azt a részletet, mely egy hosszú napról szól, a NAGY NAP-ról, amit csak tisztelettel vegyes odaadással tudok leírni, és ez nem más, mint az IRONMAN. Nagy megmérettetés embert-próbáló távon, számomra ötödik alkalommal. A táv óriási: 3800 méter úszás, 180 kilométer kerékpározás és 42 195 méter futás folyamatosan teljesítve. Itt az ember megmutathatja, hogy mit ér a hónapok óta tartó kemény edzések sorozata, a kilométer-gyűjtemények, párosulva a fájdalom-, fáradtságtűrő képességgel, a kitartással. Tehát álljon itt a beszámoló hitelesen erről a napról.

Vasárnap

Egész éjjel nem tudok aludni. A kutyák csaholását hallgatom, melybe a kakasok ébresztője vegyül. Csorog rólam a víz és mindenem iszonyúan nehéz. Úgy érzem most a sarokig sem tudnék elmenni. Istenem, csak tudnék aludni! Azt mondják az utolsó éjszaka már nem számít, természetes, hogy nagy versenyek előtt nem alszik az ember. Természetes izgalom. Igen? Aggódom. Alig várom az ébresztő telefont, mely hajnali ötkor fog ébreszteni. (De hiszen fent vagyok!) Megváltás, hogy felkelhetek. Kávét nem iszom, csak fürdök. Lenyomok (ténylegesen, mert nincs étvágyam) egy banánt, egy kis langyos teával. Hányingerem van.

A barátnőmék is elkísérnek a rajthelyre. A berzencei bányatavon lesz az úszás, Nagyatádtól 21 km-re. Pirkad. Vacogok. Mitől? Bámulom az álmos és kóválygó embereket. Ők versenyeznének ma? Olyan csendes mindenki - én sem vágyom beszélni. Némán tesszük a dolgunkat. Kerékpár depóba be, a rajtszám felrajzolása, tollászkodás, a kerékpáros felszerelés, törölköző elhelyezése a kijelölt helyre. Istenem induljunk már! Jöjjön, aminek jönnie kell! Nem bírom ezt a feszültséget.

Párolog a tó, a víz melegebb, mint a levegő. Tetszik, ahogy kel fel a nap, minden olyan világos és ragyogó lesz tőle. Gyönyörködöm a tóban. Hirtelen minden olyan biztató lett. Hisz nincs itt baj! A szememnek és a lelkemnek jól esik a felkelő nap ragyogása. Kellemes a vízben lubickolni, nem is akrózik senkinek sem kijönni, pedig szólítanak a rajthoz. Százkilencvenen tolongunk a parton (a váltók fél órával később indulnak).

Körülnézek. Bár ténylegesen nem látok senkit, érzékelem a hangulatot. A hozzátartpzók és barátok a kordon mögött drukkolnak nekünk, mi meg toporgunk a parton. Kuncognom kell, a pingvinek csapata jut eszembe, ahogy a parton összeverődve mind a vizet kémleli.

Visszaszámlálás. Eldördül a rajtpisztoly és életre kel a tó. Iszonyatos erővel csapnak vízbe a karok és elindul a nagy menet. Egy hosszú nap, mely elég fársztó lesz ahhoz, hogy hosszúnak tűnjön, és elég hosszú lesz ahhoz, hogy fárasztó legyen. Én kinézek egy széles hátat, melyet irányvonalként követni fogok, ha már elhúztak előttem a nagymenők. Lassan és kitartóan araszolgatok a magam egyéni mellúszó stílusában és közben lelki előadást tartok magamnak, hogy mennyire biztonságban vagyok (alattam legalább húsz méter víz). Sűrűn mondogatom: minden rendben van, jól érzem magam. Ahogy visszaemlékszem így tanultam a pozitív megerősítésű könyvekből. Rám is fér az önbiztatás, mert normális esetben tíz métert se mernék eltávolodni a parttól, mert mellesleg mélyvíz-iszonyom van. De ez itt Ironman! Itt vagy megyek, vagy nincs babérkoszorú. Úgyhogy úszom tovább, és mindig csak a következő bólyáig akarok eljutni - a végén majd csak elfogynak! Közben a széles hátat sem tévesztem szem elől. A szemüvegem se párásodott be, edzések alatt gyakoroltam, hogyan lehet úszás közben szemüveget párátlanítani - lehangoló volt az eredmény.

Itt aztán nincs magányérzetem. Két kör a tóban, az első végén már szembe jönnek a váltók és a jobb úszók. A második kör könnyebbnek tűnik - másfél óra és már kint is vagyok a parton. Kapom a csomagom és szaladok is az öltözősátorba.

Pörögnek az események. Pillanatok alatt rápasszírozom a kerékpáros nadrágot a vizes úszómra. kis lábtörlés, egy kis kavarodás a zoknik körül - valaki az én zoknimat akarta felhúzni - rajtszám hátul és uzsgyi! Irány a kerékpár. A depóban már megfogyatkozva állnak a kerékpárok. A barátaim irányítanak és biztatnak. (Tavaly lefelejtettem magamról a rajtszámot - így 33 métert vissza kellett futnom - lehangoló volt, az idén erre odafigyeltem.)

Jó erőben érzem magam, repülünk a bicajjal együtt, míg fel nem szállhatok rá. Jót tett az úszás, az álmos fáradtság kiment belőlem a verseny-feszültséggel együtt. Veszek egy nagy lélegzetet, fohászkodom, és elindulok a 180 kilométeres őrületbe. Biztos szeretek szenvedni, mert titkon örülök neki, hogy ennyit kerékpározhatok. A gépem olyan, mint egy közért. Banán lapul a vázon, a felszerelt övtáskában két hatalmas összeborított szalámis szendvics, szőlőcukor, mazsola, müzliscsokik halmaza, szárított füge, a két tartóban gondosan elkészített izotóniás ital.

Úgy gondolom, hogy a visszatápláláson ne múljon semmi. Különben is híres vagyok a túlbiztosításról. A lényeg: semmi ne érjen váratlanul! Régen hegymászó voltam és megtanultam: ha már száz métert eltávolodom a bivaktól (szálláshely), már vigyek magammal esőkabátot, lámpát, egy napi hideg élelmet, mentőcsomagot, sípot, térképet, stb - és én ehhez tartom magam.

Szóval előre mindent megterveztem. Öltözés közben egy csoki, az első húsz kilométeren, - míg beérünk Berzencéről Nagyatádra - a központban banán, ki az első körbe: szendvics, csoki, stb. - és még amit kapo a frissítőktől. Jóleső érzés fut végig rajtam. Mennyi finomat fogok ma enni! Én az Ironman-en sosem fogyok, csak hízom.

Nyomom a pedált. A szép vádlijú fiúk sorra húznak el mellettem. Lassú vagyok. csak nem a kerékpárommal van baj? Á nem, én vagyok amatőr. Na, ez megnyugtat, hiszen tényleg az vagyok. Ahogy ezen elmeditálok, beérek a központba, összeszedem magam, és igyekszem nagyon gyorsan tekerni. Mert hiú is vagyok. Feldob a lelkesítés, és irány a szenyéri elágazás. Atád után Ötvöskónyi a kedvenc emelkedőmmel, majd sík terület napraforgótáblával. Szeretem ezt a vidéket, olyan festői a sok sárgavirágú napraforgóval. Cinkos barátságot érzek velük, és rabul ejt az alázatuk, ahogy a nap után forognak. A nap lassan kúszik a fejem fölé és érezteti, ma is forróság lesz. Itt kell megenni az első szendvicsemet (Herr Gyula erre tanított meg az első Ironman-emen, és én hagyománytisztelő vagyok).

Ezt elrontottam. A torkomon alig csúszik le a szezámmagos barnakenyér szalámival, hiába küldöm utána a mézes teát. Pedig azt mondták, azt egyek, amit szeretek. én meg erre vágytam. Nem baj, azért az édes után jól esik a sós. Itt a fordító. Hogy mennyi szeretet van ezekben az emberekben! Úgy pátyolgatnak, mintha a saját gyerekük lennék. Mivel legalább még öt órára számítok a kerékpárúton, bekapcsolom a walkmanemet a kedvenc zenémmel. Úgy tűnik, hogy jól tűröm a monotóniát, mert már egy hónapja ezzel az egy kazettával edzek. Hallgatom az ismerős dallamot, integetek a szembejövő versenyzőknek, tekerem a pedált és közben piszokul jól érzem magam. Büszke vagyok arra, hogy itt lehetek, hogy együtt versenyezhetek a profikkal, hogy olyan hosszú távot teljesítek, amire még én is azt mondom, hogy lehetséges? Szóval most fantasztikusan kerek nekem a világ. Az eufóriám lassan alábbhagy, és a harmadik körben már enyhe zsibbadtságot érzek, fáradtsággal fűszerezve. Most kell kikapcsolni az agyamat, és nem gondolni sem a sajgó vállra, sem a lábra. Ha ez sikerül nyert ügyem van, csak nyomni, nyomni kell e pedált. Lassan feltűnik a város előtti uotlsó kilométerkő, és én tudtam, ezt a részcsatát megnyertem! Azt is tudom, nem adom fel!

Mert eldöntöttem már az elején, hogy AKAROM! Igen, csupa nagybetűvel, hogy ne legyen megingás, ne legyen gyengeség, vagy fájdalom, vagy bármi, ami eltéríthetne szilárd elhatározásomtól, hogy ezt a versenyt végigcsinálom, még ha lila eső hullik az égből, akkor is. Az akaratom megvolt, erre már csak kellőképpen edzenem kellett. Amit a munkám, a négy gyermekem melett lehetett, talán meg is tettem. Ahogy tudtam, hajnalban, késő este, déli napsütésben futottam, viharban kerékpároztam - bármikor, csakhogy gyűjthessem az izzadtságcseppeket. Ezek most nem veszhetnek el! Itt vannak a tarsolyomban, a lelkemben, számon kérik az eredményt. Ezért sem adhatom fel. Engedélyezek magamnak egy langyos zuhanyt. A testem fekete az iszaptól (az úszás egy szakasza az alacsony víz miatt iszapos volt). Ezen újra elkuncogok. Milyen egészségesen élek! Iszappakolásban versenyezhetek.

Gyors átöltözés: a kényelmes, megszokott-megfakult futótrikó fel, walkman be, és irány a futópálya. Semit nem érzek. Se izgalmat, se megkönnybülést. Futni kell és kész. Tenni egyik lábamat a másik elé. Még szerencse, hogy a világ törvényszerűségeken alapszik. A táv fogy, ha haladunk rajta. Na, ez a lényeg, a haladás. Ezzel indítottam magam a maratonon, nem leállni! Futni, futni, futni! Jóleső boldogság, hogy biztatnak a pályatársak, az ismerőseim, barátaim. Mégis egyedül vagyok. Mert a feladat az enyém, a fáradtságommal együtt. Egy mondat dobog a fejemben hajnal óta: "Csak kezdd el csinálni a dolgokat és akkor lesz hozzá erőd" (Emerson). Már kívülről tudom, mert a naptáram alján díszeleg, minden nap egy pillantást vetek rá. A produkció számít, a végeredmény.

Azt hiszem gyorsul a futóiramom. Hat kört kell teljesíteni, az utolsóban van egy kis kunkor, úgyhogy a végén pont a házunk előtt futhatok be a célba, világító fáklyák sorfala között. A negyedik körben alkonyodik, le kell vennem a szemüvegem. Fojtogat a sírás. Hüppögök. Most jön ki rajtam a napok óta tartó feszültség. Tudom, hogy megvan, megcsinálom, mégis sajnáltatom magam - magammal. Visszateszem a szemüvegem, ne lássák a könnyeimet. Erőt veszek magamon és mire a tüzijáték elkezdődik, én már a célegyenesben vagyok. Úgy érzem, értem van minden: a fények, a taps, a nevetés, a baráti simogatások, gratulációk.

Itt ért véget egy hosszú nap, ahol is 13 óra 46 perc alatt lettem ötödik alkalommal Ironman, pontosabban Forever Ironman, egy olyan távon, mely újra és újra büszkeséggel tölt el.

Rózsavölgyi Hilda