IhletÉS MesterekInspirational Masters
|
Mosoly-fény prédikáció EGY MOZGÁSSÉRÜLT IMÁJA
Uram! Kicsattanó egészségről álmodoztam, hogy táncolva dicsőítselek Téged. Te bénasággal, tolókocsihoz kötöttséggel ajándékoztál meg, hogy tenyereden kuporogva csak Tőled kérjem áldásaidat. Nincs más eszközöm, csak a mosolyom, a szelídségem és a türelmem, amely naponta a Te erődből táplálkozik. Úr Jézus! Te tudod, hogy balett-táncos szerettem volna lenni, de életemben soha egy lépést sem tehettem. Ölben vittek szüleim. Olyan jó volt hozzájuk bújni, beszippantani testük melegét. Úr Jézus! Olyan sokszor megbámulnak az utcán. Ne hidd, hogy zavar vagy idegesít. Megszoktam. Naponta kérdezik édesanyjuk szoknyáját rángató ovisok és bölcsisek: "Anya, ennek a kislánynak nincs lába?" Úgy sajnálom az édesanyákat. Irulnak-pirulnak, hebegnek-habognak, de nem adnak egyenes választ. Tudom, huncut vagyok, de néha mosolygok zavarukon. Általában a gyerekek odabújnak tolókocsim mellé, s akkor elmondom az ő kis értelmi szintjükön: "Nézzétek, van lábam, de úgy kényelmesebb ülni, ha összekulcsolom a lábaimat." Bizony nagyon vékonyak már, elsorvadtak. Izomsorvadás. Distrophia Musculorum Progressiva. Kegyetlen prognózis. Meddig élhetek? Szüleimnek azt mondták a Heim Pál kórházban az orvosok, hogy az egyéves születésnapomat sem érem meg. Ma is élek. Tévedtek. Milyen jó, hogy én tudhatom, minden új napot Neked köszönhetek, úr Jézus. Mindennek tudok örülni. A napsütésnek, a szüleimnek, a testvéreimnek, az angol tanulásnak, az egyházmegyei gyenesdiási táboroknak, a barátságoknak, a MEVISZ Bárka táboroknak, a sátras családi nyaralásoknak, a finnországi útjaimnak, különösen Péternek ikertestvéremnek, aki az én kezem és lábam. Szeretem a templomot. Olyan kár, hogy a szüleim, mivel lelkészek, vasárnap mindig rohamlak a szórványba. Kitaláltam, hogy amíg ők úton vannak, imádkozom értük. Mielőtt beindítják az autót, a kocsiból utánuk kiabálok: "Ne izguljatok, sikerülni fog a prédikáció, mert imádkozom értetek!" Nagyon szeretek angolul tanulni, mióta megismertem Juhapit, a varkacsi testvérgyülekezet főkántorát. Olyan aranyos az a hívő, Pozsonyból áttelepült tanár néni, aki hozzám jár. Minden órára tervez nekem egy angol nyelvű társasjátékot. Ő több, mint nyolcvan éves, de igazi barátnők lettünk. Megosztja velem verseit, versfordításait. Nagyon szeretek levelet kapni. Írni már nem annyira, gyengék a kezeim. Édesanyámnak diktálom gépbe, de duzzog, amikor összetorlódnak a levelek, és egyetlen napon nyolc-kilencre is válaszolnia kell. Szerinte túlzásba viszem a barátkozást. Ő nem értheti, hogy nekem rövid idő alatt kell nagyon sok embert a szívemre ölelni. A Bárka táborban a sorstársaim igazi lelki testvérek. Uram, úgy érzem, szeretnek, Tücsöknek becéznek. 1998. március 30. Ma ünnepeltük a 18. születésnapunkat. Úr Jézus, egyedül Neked köszönöm, hogy megérhettem ezt a csodálatos napot. 18 szál vörös rózsát kaptam, finomra sikerült a közös torta, rajta virított a 18 szál gyertya. Milyen jó lenne, ha ma az orvosok, akik egy évet jósoltak, bekukkanthatnának a szobámba. 1998. október 28. Úr Jézus! Kórházban fekszem. Sokadszor. Már úgy megszoktam a vakítóan fehér falakat, a nővérek barátaim. A morc adjunktusnő, akit senki sem kedvel, olyan szeretettel adta rám az oxigénmaszkot. Alig kapok levegőt. Anyu gyakran bejön, lefürdet, jókat beszélgetünk. Az az igazi mégis, amikor apu este bejön. Tudod, Uram, mindig apás voltam. Anyu csak sírdogál, apuval a közelgő halálról is lehet beszélgetni. Nyáron, amikor Finnországban egy pillanatra leállt a szívem, és forróság futott át a testemen, tudtam, hogy közeledik az elválás pillanata. Bevallom, Varkacsban még vacogtam a halálfélelemtől. Egész éjjel égett a villany. Zsuzsával, nővéremmel, - aki magyar-finn szakos az ELTE-n - hajnalokig beszélgettünk. Finnből meditácókat fordított, Bibliát olvastunk és imádkoztunk. Nincs már, úr Jézus, a szívemben semmi félelem. Elpárolgott. Mennyei béke, szeretet öleli körül szívemet. Csókváron csendben elbúcsúztam mozgássérült barátaimtól. Mondta az orvos, hogy napjaim vannak hátra, de én, mozgássérült-különvagont rendeltem, utolsó erőmmel - nővéremmel - elmentem. Uram! Nem értem, felnőtt, házas barátaim is gyakran kértek tőlem tanácsot. Utoljára Bérces Edit, számviteli főiskolán tanító barátom jött be hozzám a kórházba, induljon-e Budapest-Bécs maratoni futóversenyen. Nemzetközi. Tavaly ő nyerte meg, egy Opel Corsa-t kapott. Mosolyommal próbáltam alátámasztani, nem a győzelem a fontos, hanem az, hogy becsülettel, kitartóan végigfussuk a távot. Talán mosolygott ő is magában, hogy éppen én beszélek futásról ziháló, elsorvadó testemmel. A tolókocsimra nézett, és ezt mondta: "Sérült vagyok, injekcióznak, de benevezek, elindulok. Érted futok, a te gyógyulásodért." Második lett, pedig súlyos gerincsérüléssel, akupunktúrás tűkkel a fülében futotta végig a távot. Lassan elfogy az erőm, nincs erőm a fejem tartani. 1998. október 31, szombat délután Készülök a nagy útra, Jézus. "Levetem ezt a gyarló testet." Tudom, hogy ölelő karjaiddal vársz. Ott majd én is táncolhatok, hiszen "tökéletességre" támadunk fel. Soha nem született keserűség a szívemben, amiért nem járhatok, szaladhatok. Te semmit nem teszel véletlenül, "potyára". Hiszem, hogy lelkész szüleim mellett én is a te papod lehettem. Tolókocsis mosoly-fény prédikátor. Akik tolókocsimhoz jöttek leverten, szomorúan, mindig vidáman és feltöltekezve mehettek haza, a Te szereteteddel, a Te áldásoddal.
Balogh Krisztina |
